Frank Williams

A felborult Ford Sierrában ott lógott a biztonsági övön, és azt kérte, mentsék ki. Nem tudott mozdulni, nem érezte a lábát, a kezét. Betörték a hátsó szélvédőt és kiszabadították, lefektették a fűre aztán majdnem egy órán keresztül nem történt semmi.
A balesetet szenvedett ember addig a napig napi 15 kilométert futott, de azóta egyetlen lépést sem tett. A Forddal Le Castellet-ből Angliába igyekezett. Egy fél-maratoni versenyen akart elindulni. Előzőleg a híres francia pályán Nigel Mansell és Nelson Piquet teszteléseit irányította. A naptár 1986. március 6-án megállt Frank Williams számára. Mondhatjuk úgy is, másodszor is megszületett. És új életét tanulnia kellett. Az addigi örökmozgó fiatalembert tolókocsihoz kötötte a sors. Abban a szörnyű balesetben meg is halhatott volna. Akkor is ismernénk nevét, akkor is sikeresnek tartanánk, már túl volt az első két világbajnoki címén és két versenyző is az ő autóiban lett világelső. Ám a kegyetlen sors kegyes volt hozzá, túlélte. Mi pedig már a tolókocsihoz kötött embert köszönthettük az eső Magyar Nagydíjon, 1986. augusztusában. Éppen akkorra épült fel, az volt az eső verseny, amin részt vett a rémes baleset után.

Hatvan éve, a második világháború alatt született, 1942. április 16-án. Édesanyja tanítónő volt, apja pilóta, aki bombázót vezetett. Tőle örökölte keménységét, tőle tanulta a céltudatosságot. A családfő azonban elhagyta őket, éppen akkor, amikor Frank megszületett. Rendesen járt iskolába, nyelveket tanult, de igazából csak az autósport érdekelte. Tizenkilenc volt, amikor kipróbálhatta magát a versenypályán is. Egy Austin A35-tel versenyzett olyan későbbi nagyságok társaságában, mint Piers Courage, Jonathan Williams vagy Charlie Crichton-Stewart. Később belekóstolt a Formula 3-ba és kiderült, jobb üzletembernek, mint autóversenyzőnek. 1967-ben megvásárolt 18 Formula-2-es és 3-as kocsit és ezek eltartották saját csapatát. Akkoriban már jó barátja volt Piers Courage, aki 1969. március 16-án Brand Hatch-ben egy Formula-1-es Brabhammel elindult a Race of Champions versenyen. Ez nem számított bele a világbajnoki versenysorozatba. Még ugyanebben az esztendőben, május 4-én ott voltak a Montjuich parkban a Spanyol Nagydíjon. Két hét múlva Monacóban Piers második lett Graham Hill mögött. Aztán októberben Watkins Glenben, az USA Nagydíján megint második lett. Akkor csillant meg előttük a siker reménye. Frank 50 ezer fontot fektetett be, hogy létrehozzon egy csapatot, Piers pedig 3000 fontért vállalta a versenyzést. Pedig ezért lemondott egy éppen tízszer akkora gázsival járó szerződést Enzo Ferrarival. A csapat egy de Tomaso-Forddal vágott neki az 1970-es szezonnak. Ám nem kísérte szerencse a vállalatot: a negyedik versenyen, a Holland Grand Prix-n egy törött felfüggesztés-alkatrész miatt az autó lesodródott a pályáról, falnak ütközött, kigyulladt, és Piers bennégett.

Ez nem elégíthetett ki egy olyan embert, mint Frank Williams: önálló akart lenni. Felbontotta szerződését Wolffal és megalapította a Williams Grand Prix Engineering-et. Ez 1977-ben történt. Akkoriban már ismerték egymást Patrick Headdel, de csak később lettek társak, s ez az együttműködés a mai napig tart. Head már akkoriban is remek konstruktőr volt, megépítette a lehető legegyszerűbb autót, az FW06-t. Beleültették Alan Jonest, aki Watkins Glenben második helyre kormányozta a kocsit. S az 1979-es év elhozta az első, talán azóta is legédesebb gyümölcsöt, Clay Regazzoni július 14-én Silverstone-ban, a Brit Nagydíjon elsőként robogott át a célvonalon. Ez volt az első világbajnoki futamgyőzelem. Ugyanabban az évben még négyszer nyert Jones. A helyszín Németország, Ausztria, Hollandia és Kanada volt, és Head elkészítette az FW07 típusjelű betonszaggatót. Az újdonság alapötletét Colin Chapmantől lesték el, aki Lotusainak alját egy fordított repülőgépszárnyhoz hasonlóan alakította ki, miáltal az autó alatt szívóhatás lépett fel, ami szinte az aszfalthoz ragasztotta a járgányt. Ez volt a "Ground-effect-car".